Korábbi posztunk most folytatódik. Ki a felelős? Hol vannak, hol bújnak meg? Miért nem működik az egész felelősségi rendszer? Miért van alapjaiban elbaltázva minden? Egy korábban a Hírszerzőn megjelent írást közlünk le részletekben. A szerző Tálos Lőrinc.

Mások szemete

A Magyaróvári Timföld és Műkorund Rt. (Motim) többször kapott halasztást az észak-dunántúli zöld hatóságtól a meglévő vörösiszap-kazetták rekultivációjára, így az 2005-re fejeződött be az eredetileg szabott 1996-os és 1997-es határidő helyett. 2001-ben viszont – egy évvel a timföldgyártás leállítása előtt – a Motim átadta a kiemelt biztonságú V. számú tározót, amely a legmodernebb előírásoknak is megfelel. A cég tehát ahelyett, hogy az üzemmel együtt vásárolt régi tározókat rekultiválta volna, a tározói kapacitás bővítésére költött, közvetlenül a timföldgyártás – és ezzel együtt a saját vörösiszap – termelésének leállítása előtt. A Motim három évvel később épp szabad kapacitásaira hivatkozva pályázott a budafoki barlanglakásokban tárolt, savas kémhatású gáztisztító massza elhelyezésére, amelyre az állam 1,8 milliárd forintot különített el. Ezzel a mosonmagyaróvári alumíniumipari cég a környezeti kockázat mérséklése helyett újabb veszélynek tette ki a környék lakóit, amikor – a műkorund- és kádkőgyártás mellett – átállt a veszélyeshulladék-tározásra, mégpedig az Észak-dunántúli KöFe asszisztálása mellett. A Motim a kolontári katasztrófát követő napokban – a timföldgyártás megszűnte mellett – épp az V. tározó korszerűségére hivatkozva nyugtatta a közvéleményt elhallgatva, hogy annak létesítése ellenkezik a 123/1997-es, a vízbázisok védelméről szóló kormányrendeletben foglalt irányelvekkel.

Forrásaink szerint a Motimnak az említett gáztisztító massza semlegesítésére kért engedélyére sem hanyagságból került a zöld hatóság pecsétje. 2004-ben a Gerencsér Tivadar vezette Észak-dunántúli KöFe szokatlanul gyorsan, néhány nap alatt adta ki a nagyjából három oldalas engedélyt az elhelyezésre, miközben egy átlagos engedély elkészülte általában egy hónapot vesz igénybe, a terjedelme pedig húsz-ötven oldalra rúg. „Maga az irat rettenetesen hiányos volt, még a kötelező elemeket sem tartalmazta, az indoklásban nagyjából annyi szerepelt, hogy sav plusz lúg az egyenlő semmi, pedig ez nem ilyen egyszerű. Új anyagok, mondjuk mérges gázok keletkezhetnek a lúgos vörösiszap és a savas gáztisztító massza összekeverésekor, és más veszélyes anyagokat is tartalmazhatnak, nem csak a kémhatásuk miatt lehetnek veszélyesek” – érzékelteti forrásunk a kérelem és az engedély összecsapottságát. A Mosonmagyaróvári Környezetvédő Egyesület megtámadta a határozatot, és ekkor már maga a Motim vonta vissza a kérelmét, feltételezések szerint azért, mert tudták, hogy másodfokon vesztett ügyük lenne.

Vár a papírgyár

Forrásaink egybehangzó véleménye szerint nem vagy-vagy kérdés, hogy a veszélyes hulladékok kezeléséről szóló jogszabályok rosszak, vagy inkább a számonkérés hibádzik. Igaz, abban is egyetértés mutatkozott, hogy bár mindkét területen találni gyenge pontokat, azért az ellenőrzés terén jóval többet.

„A jogszabályok előírják, hogy nem szabad környezeti veszélyeket okozni, de hogy ezt hogyan kell megvalósítani, az már nincsen részletezve. Igaz, ezt nem is lehet elvárni. Egy jogszabály általánosságokat fogalmaz meg, nem lehet abban tényleges műszaki megvalósítási módokat előírni. Egy példával élve, lehetséges, hogy egy mára elavult technológia korábban átment az engedélyezésen” – árnyalja a képet Kiss Csaba, az EMLA Környezeti Management és Jog Egyesület elnökségi tagja, környezetvédelmi szakjogász.

„Mind a szabályokkal, mind az ellenőrzéssel komoly gondok vannak – állítja Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke. – Az elmúlt években leépítették a környezetvédelmi hatóságokat, megfelezték az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot, nem biztosították az alapszintű működéshez szükséges anyagi feltételeket sem. A hatóságok papírból dolgoznak, nem mennek ki helyszínre. Hiába lennének jó jogszabályok, ha nem tudják betartani őket. Elképzelhető, hogy milyen papírokat adnak be, akik abban érdekeltek, hogy minél kevesebb legyen a környezetvédelmi vagy biztonsági kiadásuk.”

„Az közismert tény, hogy a regionális felügyeletek úgy működnek, hogy kilencven százalékban csak papírmunkát végeznek – erősíti meg Lukács András tapasztalatait egyik, jelenleg is a közigazgatásban dolgozó, ezért neve elhallgatását kérő forrásunk. – Az ellenőrzések úgy zajlanak, hogy kimegy két ember a felügyelettől. Bizonyos helyekre már be se engedik őket. Ahová mégis, ott általában kijön egy ember, és kíséri őket. El lehet képzelni, milyen az, amikor kijön a kapuba az ellenőrök elé egy dzsipes állat hat-hét farkaskutyával. Tipikusan ilyenek például az autóbontó telepek. Egyszerűen nem fér bele a felügyeletek kapacitásába a tisztességes ellenőrzés, és van néhány olyan terület, ahol pedig teljesen illuzórikus elvárni, hogy bármiféle ellenőrzésnek értelme legyen.”

„Az ellenőrzés valóban nem erőssége a hatóságoknak – véli Kiss Csaba is. – Tavasz óta ugyan valamivel jobb a helyzet, egységessé vált a környezetvédelmi felügyeletek felépítése, mindegyik regionális KöFe esetében immár le van osztva, hogy melyik osztály felelős az ellenőrzésért. Igaz, ez sem fog sokáig tartani, mert a kormány közigazgatási reformot tervez. Megjósolható, hogy a hatékonyság rovására fog menni, ha ezeket beolvasztják a közös kormányhivatalokba, és összevonják az építési és bányaügyi hatóságokkal.”

Folytatása következik itt.